Ahogy az egész világ tudja, a 33 bányász kiszabadult. 32 chilei és 1 bolíviai bányász csaknem 70 teljes napot töltött lent 622 m mélyen 17 napig mit sem tudtak a külvilágról és arról, hogy van-e remény a kijutásukra! Viszont elgondolkodtam azon, mi lett volna ha ez a baleset kishazánkban történik!  (csak egy vélemény Chiléből)

Egyszerűen pesszimista nemzet vagyunk, ezt már annyiszor leírták, sokáig vezettük az öngyilkossági statisztikákat világviszonylatban, de még mindig az elsők között vagyunk! Talán, ha jól emlékszem Finnország előzött meg minket! A legtöbb nemzeti ünnepen valamilyen elvesztett szabadságharcra, forradalomra emlékezünk, főképp a régi papír pénzeinkre csakis vesztes szabadságharcosok, fiatalon elhunyt költőt tettünk, pl. Petőfi, Dózsa, Rákóczi, Szechenyi, de még sorolhatnám...A Himnuszunkról ne is beszéljünk, ha egy külföldi meghallgatja a mi Himnuszunkat, bár ha nem is érti a szövegét, akkor is sírhatnékja támad!

Tehát csak pusztán feltételezés! Mi történt volna, ha a bányaszerencsétlenség nálunk történik?

Már az első nap megindulna a felelősök vagy a bűnbakok keresése, hosszas politikai vitákba bocsátkoznának a politikusok annak megállapítására, hogy ugyan kinek a feladata a mentés és kinek a feladata lesz a 33 balesetben elhunyt bányász családjának a kártérítése.  

Ettől függetlenül egészen biztos, hogy néhány lelkes mentőalakulat elkezdi a keresést, miközben hosszú cikkek jelennek meg az újságokban a bányászokról, fotóikat fekete keretbe rakva. Sőt biztosan hosszabb cikksorozat is készül arról, hogy a világon mennyi bányaszerencsétlenség szokott történni és milyen kevés az esély a túlélésre!

Minden bizonnyal nagyjából az első hét után feladják a bányászok keresését, mivel az túl sok pénzbe kerül és amúgy is ez egy hiábavaló vállalkozás, mivel csak holttesteket találnának!

De a politikai vita továbbra is a kártérítés és a „kinek a feladata lett volna: a biztonsági intézkedések, a mentés, kártérítés stb” kérdések körül folytatódik. Sőt néhány héttel később egészen biztos felmerül az a gondolat is, hogy ugyan tényleg megfelelő ideig keresték-e a bányászokat és mi lett volna ha tovább keresik és mindez kinek a felelőssége!

Mindeközben a bányászok néhány napig reménykednek a szabadulásukban, de mivel tudják, hogy hamar fel fogják adni a keresésüket ezért megisszák a tárnákban elrejtett utolsó kis dugi pálinkájukat és csoportos öngyilkosságot követnek el miközben sírva vigadnak és éneklik a Bányászhimnuszt, teli torokból büszkén viszhangzik lent a mélyben:

„Szerencse fel, szerencse le Ilyen a bányász élete.

Váratlan vész rohanja meg ...

Ha elveszünk mélyen alant, Nem lesz nekünk nehéz a hant.

Anyánk a föld majd átölel, Szerencse fel, szerencse fel. 

Itt Chilében az utolsó pillanatig mindenki hitt abban, hogy a bányászok életben vannak, csak idő kérdése, mikor találják meg őket! Szinte nemzeti ünnep volt már az is, amikor értesültek az emberek arról, hogy a 33 bányász életben van! Ezután mindenki tovább reménykedett, abban hogy a fiúk kibírják hónapokig lent a mélyben. Hiszen az első hírek arról számoltak be, hogy legalább 4 hónapot vesz igénybe a mentés! Nagyon sok helyen kirakták a nemzeti zászlókat, „Fuerza Mineros” feliratokat lehetett látni. Híres emberek üzentek a bányászoknak, pénzt, utazást stb. adományoztak a nekik és a családtagjaiknak, miközben több ponton is elkezdték a fúrást és különböző mentési terveket készítettek a szakemberek.

Magát a mentést megkockáztatom, hogy egész Chile nézte és megkönnyezte! A chilei elnök többször beszélt videon keresztül a bányászokkal, majd a szabaduláskor mindegyikőjüket öleléssel fogadta! Tényleg az első bányásztól az utolsóig ott volt, a feleségével együtt! Csaknem 24 órán keresztül! Az utcákon pedig igazi népünnepély tört ki!

Mi ebből a tanulság? Talán nem csak a régmúlt sebeit kellene nyalogatni, mi is össze tudnánk fogni, ahogy itt összefogtak, de nem csak a bányászok esetére gondolok, hanem pl. a február 27-i chilei földrengésre is vagy például a foci VB-re. Chile utoljára a brazilokkal játszott és az utolsó pillanatig küzdött, nem adta fel még akkor sem, ha tudta nincs sok esélye!

Valójában a negatív megmérettetés mutatja meg igazán az erőnket! Azt hiszem, van mit tanulnunk! Mindig feladni és mást hibáztatni a legkönnyebb!